dr. Géger Melinda művészettörténész
„A nagy mesterek – a század eleji nagy moderneket is tisztelve – és a felülmúlhatatlan alkotó művész: a TERMÉSZET az igaz, csalhatatlan tanítómesterem. Minden művem mélyen átélt élményemhez kötődik…. Nem gúnyolni, sokkolni akarom a művészetet szeretni óhajtó embereket, hanem megnyugtatni, felemelni a hétköznapi robotból.”
Ruisz György festőművész, aki 40 éven át a helyi és tágabb értelemben a somogyi képzőművészet egyik jellegzetes, sokak által ismert és elismert képviselője volt, e sorokban fogalmazta meg élethivatását. Hármas minőségben is a helyi művészeti közélet fontos alakja volt: festőművészként, pedagógusként és a Balázs János kör vezetőjeként nélkülözhetetlen értékközvetítő szerepet töltött be Kaposváron.
Munkássága egy emberöltőt ölel át: a 40-es évektől a 80-as évek közepéig terjed. E hosszú időszak hallatlan produktivitással párosult: több száz képet festett, rengeteg tus, pasztell, krétarajzot készített. És említsünk meg még valamit, ami rendkívül fontos egy festő számára: művei eljutottak a közönséghez, megbecsült értékekként ma is ott lógnak– elsősorban Somogyban illetve Kaposváron – a lakások falain. (Személyes jellegű baráti kapcsolatok révén külföldre is került belőlük.)
1922-ben született Ságváron, hagyományos polgári családban, édesapja tisztviselő volt. Három gyermek közül ő volt a legkisebb. A család Kaposvárra költözött, Ruisz György itt végezte el elemi és középiskoláit. A művészet iránti hajlam ott munkál a család szinte minden tagjában: édesanyja és nővére szépen zongorázott, bátyja és ő maga hegedült. Kézügyességének legnyilvánvalóbb bizonyítéka a gimnáziumi évek alatt egy országos versenyen való első helyezés. Valószínűleg e sikernek is betudható, hogy a több irányban is tehetségesnek mutatkozó fiú a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezik. A főiskolán Szőnyi István tanítványa volt és a mester erős hatása alapvetően meghatározza későbbi művészetének karakterét. Első nyilvános szereplése a főiskolai időszakhoz kötődik. A két világháború közötti magyar művészeti közélet egyik legmérvadóbb és egyúttal legtehetősebb csoportja, a Szinyei Merse Társaság által szervezett Tavaszi Szalon adott lehetőséget arra, hogy a tehetséges főiskolások – így Ruisz György is – bemutatkozhassanak. Kiállított munkáit különdíjjal jutalmazták. Szőnyi István befolyása és a Szinyei Társaság alkalomszerű elismerése már kijelöli a fiatal festő mozgáskörét a természetelvű, látványon alapuló posztnagybányai festészet egyik képviselőjeként a színrelépés pillanatától.
1944-ben a háború őt is érinti: egy katonai behívó miatt kénytelen megszakítani a sikeresen alakuló főiskolai tanulmányokat. A hadseregben térképrajzolóként bejárja Erdélyt, később Németországba viszik őket. Rügen szigetén orosz fogságba kerül, majd kalandos körülmények közepette Lengyelországon át sikerül megszabadulnia. Visszatér a Képzőművészeti Főiskolára, ahol befejezi az utolsó évét is. 1945-ben kapja meg diplomáját.
Fiatal művészként hamar bekapcsolódik a helyi művészeti közéletbe: 1947-től tagja a Magyar Képzőművészek Szabad Szervezetének, és később, a 60-as évek elején az akkor alakuló Művészeti Alapnak is. Képeivel rendszeresen szerepel az évente megrendezett megyei tárlatokon. Rajzai, írásai folyamatosan jelennek meg a Somogyi Néplapban.
A diploma megszerzésétől a kaposvári Somssich Pál (később Táncsics Mihály) Gimnáziumban tanít csaknem 40 éven át egészen nyugdíjazásáig rajzot, művészettörténetet és ábrázoló geometriát. Életében szorosan összetartozott a művészi és pedagógiai munka. Tudásának a tanári munkában való kifejtését, az ifjúság ízlésének alakítását a kezdetektől fontosnak, a maga számára elengedhetetlen feladatnak tartotta. Ezen a téren érzett elhivatottsága viszi még fiatal tanárként a Balázs János szakkörbe, ahol Gerő Kázmérral együtt évtizedeken át oktatták a művészet iránt lelkesedő ifjakat és idősebbeket. Sokan egykori tanítványok közül ma már hírneves művészek, de még többen vannak azok, akik életük sorának alakulását és pályaválasztását köszönhetik a Balázs János szakkörben tanító mesterek instrukcióinak. Ruisz György gyakran tartott úti élményeiről és a művészettörténet nagy mestereiről vetítéssel is egybekötött előadásokat pl. a Múzeumbaráti körben, a TIT-ben és másutt is ízlésközvetítői szerepet vállalva a 60-70-es évekbeli Kaposváron. Tudta, hogy a művészeti tevékenység fejleszti a személyiséget és az egyéb, nem művészi képességeinket, sőt az ember életének értelmét is adhatja. Tudta, hogy a művészetekkel való foglalkozás erősíti az identitástudatot, segít megtalálni az egyéni hangot. Új utakat nyitva szélesíti a személyiség határait, és képessé tesz arra, hogy hagyományainkat felismerjük és új módon lássunk, meghatározzuk, hol a helyünk a széttöredezett világban. Ruisz György egész életében ezt a műveltségeszményt kereste a festészetében és pedagógiai munkásságában. Mindenütt megművelt kerteket teremtett – a művészetben és pedagógusi munkálkodása révén nyiladozó emberi értelemben egyaránt.
Ruisz György jellegzetes típusa a vidéken élő képzőművésznek. Ez a fogalom nem csupán földrajzi értelemben vett meghatározás, hanem egy életforma, a környezethez fűződő sajátos viszony is egyben. A vidéki művész bizonyos értelemben kiszolgáltatottabb, mint a fővárosi: a szakmai társaságok „védőszárnyai” alól, a gyakoribb kiállítási lehetőségekből ki-kimarad, ugyanakkor a közvetlen környezetével való kapcsolata erőteljesebb. A művész és közönség közti híd megteremtésében komoly szerepet tölt be azáltal, hogy átélhetővé, értelmezhetővé formálja saját szűkebb világát. Ruisz György csaknem 40 évet átfogó művészetét csekély kitérőkkel, de egy-ugyanazon elv, a természethűség szem előtt tartásával építette. Kiválasztott témaköreit is meghatározta a helyi motívumokhoz kötődő vonzódás: jobbára pannon tájképeket illetve figurális kompozíciókat fest. Ez utóbbiakban a tevékenykedő ember hétköznapi pillanatainak megjelenítése során a zsánerszerű felfogás dominál. A szőlőmetszés, nádvágás vagy vasútépítés egyszerű tevékenységei a vidéki mindennapok ritmusát közvetítik, ahol az ember harmonikusan illeszkedik a keretet adó táji környezetbe.
A főiskolai évek után még érezhető Ruisz György képein a Szőnyi-féle plein-air szemlélet, egészen az 50-es évek második feléig. Ebből az időből ismeretesek nagyméretű kompozíciói: széles horizontú tájképek bensőségesen lírai atmoszférával. A Delelő a Kornyi tónál (1954) és az Árva völgye (1956) c. képeken a táj érintetlen szépsége nyűgözi le a nézőt. Az 1959-es Csapolás a vasmunkások nehéz munkáját mutatja be. A művész szándéka azonban nem az erős fizikai terhelés érzékeltetése és nem is él a „szocialista munka hőseinek” szokványos sablonjával. Modelljei egyszerű, mindennapi emberek, arcvonásuk elmosódott, alakjuk a sötétből alig-alig bontakozik ki. A képen feltűnő az a törekvés, ahogyan a festő megpróbál kitörni az 50-es évek jellegzetesen sötét hatású színvilágából. Az izzó vörös és sárga foltok expresszív hatású színélménye nyűgözi le a vasöntés látványos tevékenységében.
A 60-as évek elején az önálló művészi karakter kialakításán dolgozik. Palettáján megélénkülnek a színek, pasztellszerű hamvasságuk felszabadultabb életérzésről tanúskodik. Nagyvonalú, könnyed festői hatásokra törekszik, és gyors, frappáns ecsetvonásokkal érzékelteti az alkotás fűtő indulatát. Egyik legjellegzetesebb példája e korszaknak a Tótihegy illetve a Földvári kikötő (mindkettő 1961-ből). Ruisz művészetét a természethez való ragaszkodás jegyében építette fel. Fő témája a helyi táj, illetve az e vidékhez kötődő, itt tevékenykedő ember. (A legtöbb somogyi festő olyan képeket fest, ahol a globális tájélmény dominál, Ruisz Györgynél viszont a táj mellett a megművelés gondolata is mindig ott munkál. A szőlőkarók le vannak verve, a föld felásott.) A hétköznapi pillanatokban örökítette meg az embert szőlőmetszés, nádvágás vagy éppen vasútépítés közepette. Alakjai a szorgos munkálkodás mindennapi ritmusát közvetítik: ők azok, akik lecsapolják a mocsarakat, megművelik a földeket, a víz és föld gyümölcseit munkájuk nyomán learatják, tehát saját képükre alakítják, civilizálják, kultúrával töltik meg kisebb világukat. A mindennapi tevékenykedés és a mély szellemiséggel töltött belső béke együttesében olyan humanizmussal ékesített-édesített világot teremt, amit a pannon táj fogalmával írhatunk le. A pannon táj a toszkán vagy provence-i vidék fogalmához hasonlítható kultúrterület: egy eredendően irodalmi toposzokban megfogalmazott, az ember által már részben megművelt, de a természet szépségeit is magán hordozó táj képe, amit a festészet is felhasznál. A Ruisz György képein az ábrázolt napsütötte lankákból, az elterülő szőlőültetvényekből, zöldellő erdőkből, a hullámzó füvű, aranysárga rétekből és gondozott szántóföldekből is ez a szelíd vidék szól hozzánk. Itt cirógató a tavaszi napsütés, az istenek lábnyomát őrzi a föld, és a szelíd hajlású dombok közt az antik szépségeszmény asszociációi kelnek életre. Ruisz György e pannon táj és kultúra szülöttje és igazi művelője. Festői világa szelíd, az ember otthon érzi magát benne, testét-lelkét gyógyítja.
Ahogyan alkotásaiban a természet és az öröktől fogva itt élő és tevékenykedő ember harmonikusan illeszkedik egymáshoz, úgy sugározzák e művek az otthon békéjét is. Nincsenek felőrlő harcok, meghasonlások, a nyugalom és a természet csendje árad bennük. Ruisz György művészete nagyvonalú, könnyed festői hatásokra törekszik és gyors, frappáns ecsetvonásokkal érzékelteti az alkotót belülről fűtő érzelmi ihletettséget. Palettáján megélénkülnek a színek, a pasztellszerű hamvasság felszabadult életérzésről tanúskodik.
A színek felfedezésével párhuzamosan a szerkezetiség hangsúlyozása is egyre fontosabbá válik számára. A Szőlőmetszők (1962) c. képén a hajladozó alakok summázó tömege és a függőleges szőlőkarók rendszerjellegűen határozzák meg a kis kompozíciót. A színes árnyalatok érzelemdús kifejezése háttérbe szorul, és egyfajta globális, mindent átfogó okkeres-barnás színhatás érvényesül a képeken. A figurákra az összefoglaló, statikus felfogás jellemző, ami sajátos ellentétben áll a korábbi tájképek levegős könnyedségével. Míg a 60-as évek elejének „piacos” képein az életszerűség pillanatnyisága hat, idővel a puritánabb, szerkezetesebb komponálásra való törekvés tereli Ruisz Györgyöt az újabb festői korszaka felé. Itt kell megemlítenünk az ekkoriban Kaposváron élő Lóránt János festőművészt, akihez bensőséges barátság köti Ruisz Györgyöt ugyanúgy, mint még több más helyi festőt is: Gerő Kázmért, Völgyi Dezsőt, Ungvári Károlyt. D. Fehér Zsuzsa megállapításának, miszerint „az egykori Szőnyi-tanítvány évekig az alföldi mesterek súlyos színvilágának, drámaiságának, fénylő pasztozitásának hatása alatt állt” ez adja magyarázatát. A 60-as évek közepétől a keményebb formaképzést a kompozíciós szervezettségre való fokozott törekvést kíséri.
Ruisz György azok közé a művészek közé tartozott, akik szeretnek rajzolni. Egy-egy téma olajfestékkel történő végleges formába öntése előtt sok rajzi vázlatot, mozdulattanulmányt, kompozíciós sémát készített. Akárcsak annak idején Gerő Kázmér, ő is sokszor fényképezte le a kiválasztott helyszínt, és szívesen vetette össze a valóságos táj látványát a fotográfiával. Ezután ceruzával vagy tussal summázó szemléletű tanulmányokat készített, de gyakran vette elő a ceruzát és papírt külföldi tanulmányútjai során is, amikor véletlenszerűen egy, a művész szemszögéből jól megkomponált jelenetet fedezett fel. Legkorábbi rajzait is az élmény ihleti: finom, fény-árnyékkal átszőtt tanulmányrajzok, kissé még a Szőnyi-féle iskola szellemében. A 60-a s évek elejéből származó művei közt is sok figurális vázlat található: hasonlóképpen a "felfedezés" adta öröm sugárzik belőlük. Szemmel látható élvezettel veti papírra lendületes, friss hatású vonalait. A tus hol vastagabb, hol vékonyabb, mozgékony szövedékével írja körül a szituációt: az ácsorgó embereket, vagy éppen a disznóölés, a szüretelés témáját. Van olyan rajz is köztük, amelyiknek anekdotázó kedvében ízes címet is ad: "Lovak is tudják, hol kell megállni" (1962). Idővel a rajzokban egyre nagyobb hangsúlyt kap a táj: nem a mozgékony pillanat visszaadását keresi, itt inkább a nagy Íveket összefoglaló, tömör, statikus komponálás híve. A lényegtelen mozzanatokat mellőző, nagyvonalúan konstruktív szerkesztésre való törekvés jellemzi e szép lapokat, és megjelenik a jellegzetes Ruisz-motívum, a széles ívű dombbal kiemelkedő dunántúli táj. A művész tág perspektívát fog át, kissé felülről ábrázolja a vonulatokat, mintegy a "szemével“ öleli át a számára oly kedves motívumot.
E rajzok közös kompozícióval írhatók le: a kiemelkedő domb-ív kissé elcsúsztatva uralja a teret. Alatta réteges szeletekben húzódnak a lankák - közben egy-egy bokor vagy facsoport állítja meg a szemet. E közbevetett táji "apróságok" mutatják, hogy Ruisz György a konstruktív jellegű képalkotást a természetelvűség keretei között alkalmazta, az absztrakció mindvégig idegen marad számára. A párhuzamosan barázdált lankák egyenesen a völgy előterébe vezetik a szemet, ahol apró házak bújnak meg. E nagy ívű dombok, széles vonulatú völgyek egy komoly művészi korszakváltás tanúi. Az átírás sokat módosít ugyan a természetelvű látványon, de a mű a képkivágás gondos megválasztásával, a komponálás aprólékos mérlegelésével valósul meg, temérdek kismérető elő vázlat révén. A korszak egyik legfontosabb, legkiérleltebb és ugyanakkor legjellegzetesebb alkotása a Nádvágók c. festmény (1970), amelyet két variációban is megfestett. A 60-as évek vége felé az önfegyelmező, belső rendre való törekvés tetszik ki Ruisz György munkáiból. Közöttük egyfajta kuriózumnak számít a Szent György hegy című kép (1972). A 70-es évek során - akárcsak Cézanne a Ste. Victoire-ra, úgy talált rá Ruisz György a balatoni felvidéken a Szent György hegyre. Művészbarátai közül Lóránt Jánosnak volt erre présháza, de gyakran megfordult Bors Istvánék csobánci pincéjében is. Később azzal a szándékkal telepedett le ő is a Szent György hegyen, hogy itt fogja megfesteni legfontosabb képeit. Kevés színnel, tömörítő körvonalakkal írja át a látványt. A hangsúlyozott térrétegződés érzékeltetésével azonban nem is annyira a táj szerkezetiségének megértésére törekszik, mint inkább annak a robbanásszerű energiának a visszaadására, ami az élményben manifesztálódik. Puritán szellemű kép, érezhetően könnyed, gyors festékcsorgások, friss felületek és változékony ecsetkezelések élénkítik a nézőre tett hatást. Lóránt János és Csiszár Elek egykorú képeivel rokonítható, - ami érthető is, hiszen mindkét festőhöz szoros barátság kötötte Ruisz Györgyöt.
1975 után már nem fest hasonló intenzitású képet, sőt egyre inkább eltávolodik ettől a képvilágtól. Felfogásmódjához közelebb álló impresszionisztikus benyomások rögzítésére több, turistaként tett külföldi kirándulása inspirálja. Az úti élményekben teljesen feloldódik, olyannyira, hogy felszámolja addigi redukált képi világát is. Görögországi, spanyol illetve később hollandiai kirándulások múzeumi tapasztalatai a klasszikus művészet nagyobb mestereihez fűződő hódolattal töltik el. Talán ennek is tudható be, hogy újabb alkotói periódusa egyfajta visszatérésnek is tekinthető a 60-as évek elejének látványélményéhez. A Szent György-hegyi jegenyesor vagy a Vihar kerekedik (1983) jól foglalják össze Ruisz György utolsó korszakának jellegzetességeit: a sokféle, színben és részletekben gazdag, naturalisztikus hatásokra törekvő tájlátomást. Apró ecsetvonások tömegében villantja fel mesterségbeli technikai tudását: rohanó felhők, sziklaparton megtörő, habzó hullámverés, csillogó balatoni víztükör pillanatnyi benyomásai kötik le leginkább figyelmét. Művészi alkotói tevékenységének utolsó periódusát még az jellemzi, hogy sokféle színhatás együtt-tartására törekszik. Művészi alkotótevékenységének eme utolsó korszakában a sokféle szellemi élmény, a kultúra, ember és táji szépség együtt tartására törekedett. Művészetében egy letűnő világ műveltségeszménye összegződik.
Elhangzott a „Pannon tájak” Ruisz György festőművész emlékkiállítása megnyitóján 2014. november 21-én