Manapság, ezt a nemzetközi és a hazai csoportos tárlatokon is egyre szembeötlőbben tapasztaljuk, a realista szemléletű, ábrázolni és közölni kívánó művészet kezdi visszanyerni súlyát, tekintélyét. Érdemes hát jobban odafigyelnünk azokra a művészeinkre, akik mindig következetesen kitartottak természetelvű szemléletük mellett; akik tiszta lelkiismerettel állhatnak a kérdés elé: „hát te hol voltál, amikor az ég zörgött?” Ruisz György azok közé tartozik, akik kitérők nélkül makacs kitartással és szorgalommal haladnak életútjukon. 1940 és 1945 között tanult a Képzőművészeti Főiskolán, Szőnyi István növendéke volt. Nem vált szolgai követőjévé, képein sosem használt „Szőnyis” effektusokat, de soha nem is tagadta meg mesterét. Megtanulta tőle nemcsak a mesterség alapfogásait, hanem a téma tiszteletét, a maga-átadó beleélés képességét.
Ruisz György nem az öncélú képkészítés szándékával, hanem a konkrét élmény átélt feldolgozásával kezd festeni. Több mint húsz éve írta róla D. Fehér Zsuzsa a következő sorokat: „Alapélménye Somogyhoz köti, országbarangolás közben is azokat a motívumokat, látványokat keresi, melyek leginkább emlékeztetik otthoni környezetére.
Napjainkban, amikor oly gyakran láp a formai játék a tartalom helyébe, és olyan ritka a sok emberben rezonanciát ébresztő érzelem, Ruisz György igaz hangulatú képeinek átélt valósága, közvetlensége, melegsége, hagyományaiban gyökerező emberi hozzáállása figyelmet érdemel.” E szavak akár ma is íródhattak volna. Az V. Dunántúli Tárlaton bemutatott Szalajka c. képe, bárha a téma földrajzilag távol esik tőlünk, épp a hozzáállás, a festésmód miatt oly kedves nekünk, mint az ez évi Tavaszi Tárlaton látott két balatoni képe, a Holdfénynél és a Horgászok. Első országos szereplése még főiskolai hallgató korára esik: 1943-ban kiállították két festményét a Nemzeti Szalon XVIII. Tavaszi Szalonján. Már ott is az egyik somogyi témájú volt: a Kőröshegy templom. A tájszeretet, Somogyország és a Balaton vidék patrióta ábrázolása azonban nem pusztán öncélú vagy esztétizáló látványfestészetet eredményez Ruisznál. Képeit a konkrétan látottakra alapozza, de gondos festői kompozícióval alakítja. A Tavaszi Tárlaton látott, már említett Horgászok nem pusztán egy Balaton-parti zsánerjelenet, hanem az esetlegességeket elhagyva okszerűen szerkesztett festmény. Az égbolt, a horizont, a vízfelület pusztán jelzésszerű, festői kék felületekből áll össze, a meghatározó a horgászbotok, a stég egyeneseinek konstrukciója, és az így rendezett térbe helyezett két figura. Az ülő és az álló alak ellentétpárjával a pillanat izgalmát rögzíti.
Legutóbb a lellei Tóparti Galériában rendezett Dél-balatoni Tárlaton láthattuk tőle a Szentgyörgyhegyi jegenyesort. A képen a jól ismert vulkanikus hegy jellegzetes formáján kívül gondosan feltüntette a táj jellemző részleteit, a szőlőket, a Lengyeltóti présházat és a kápolnát. A fő meghatározó motívum mégis az, ami lehetett volna esetleges: a néző szemét a kép középpontjába vezető fasor perspektivikus ritmusa, amely így szinte aláhúzza, kiemeli a mindenki által jól ismert részleteket.
Ruisz György következetesen folytatott festői pályája mellett, de nem mellesleg, hanem azzal egyenértékű szilárdsággal folytatta művészpedagógusi munkáját. Évtizedeken keresztül tanított a Táncsics gimnáziumban, s évtizedekig egyik vezetője volt — ma is az — a Balázs János Képzőművész Körnek. Igen sokan tőle kapták az első indítást a művészetek megismerése és művelése felé; egykori növendékei közül ma számosán a hazai művészeti élet számottevő egyéniségei. A kétféle hivatás ellentmondásmentesen ötvöződött Ruisz György életében.
Kaposvári Műsor, 1985. augusztus