A Kaposvári Kinizsi
Úgy emlékszem, az akkor még magyar tulajdonban lévő cukorgyár által támogatott NB II-es focicsapat volt.
Gyakorta jártunk meccsre, én bicajjal a Donnerből Gyurkáékig, a Szántó Imre utca felé, majd egy, maximum két pohár bor elfogyasztása után irány a Gödör. A pálya mintha egy kis völgyben lett volna. Általában a város felőli oldalon ültünk. Nem voltunk fanatikus szurkolók, de élveztük a focit, meg a közönség itt-ott igen őszinte verbális megnyilvánulásait – a vezető bíró jellemzőit illetően. Emlékszem néhány jellegzetes focistára. „Janika” – aki egyébként sok tanítványom bálványa volt – alacsony, görbe lábú, kissé az én képeimre kívánkozó groteszk figura. Képes volt a 16-os oldal vonaláról olyan külsővel csavart szabadrúgás gólokat rúgni, hogy a labda a kapust egyszerűen megkerülve máris a bal alsóban kötött ki. Volt egy Márkus nevű, akit ha feldühítettek, gatyáját letolva, szebbik felét a közönség felé fordítva tolmácsolta véleményét. Persze a legnagyobb élmény volt a 16 éves Bene Ferit látni, akit Marcaliból igazolt a Kinizsi. Ő aztán nem egy esetben tette lóvá az ellenfél egész védelmét - rövidesen a Budapesti Dózsához igazolt. Aztán a foci után egy kis diskurzus, egy kis bor, majd bicaj, haza a Donnerbe.
Igal
Ha jól emlékszem, a Megyei Tanács szervezésében „Művészek az üzemekben” akció révén pár napot töltöttünk a környéken található állami gazdaságokban, vagy tsz-ekben. Vendégként próbáltuk a hétköznapokat a festészet, a rajz eszközeivel megörökíteni. Vendégszoba, étkezés, a festő eszközöket mi vittük magunkkal. Tipikus udvar, különböző állatok, párolgó trágyadombok, széna-szalmakazlak, géppark, traktor, pótkocsi, istállók és jobbára pufajkába vagy esőkabátba öltözött emberek. Az ott született munkák ma már dokumentum- és korkép-értékkel bírnak, jóllehet nem ortodox szocreál stílusban festődtek. Ruisz Gyurkának a TSZ udvar jutott: traktoros emberek rakodnak valamit – szinte expresszív, nagy színfoltokra, és formákra épített kép, a látottak és a tapasztalt dolgok hangulatának tökéletes megjelenítése.[2] Rövidke sztori: egy kép festése közepette a mellette bandukoló marhák egyike nagy ívben eleresztett egy jókora tehénlepényt, melyből néhány darabka Gyurka képén landolt. Na, mondom, szerencséd lesz, tuti hogy a tanács meg fogja venni a képet. Úgy is történt. Egy ott festett – fekete, sáros udvart néhány fogattal ábrázoló képemet szintén megvásárolták. Később ez a kezdeményezés un. „szocialista szerződésekben” teljesedett ki, ami azt jelentette, hogy a művész és a gyár szerződést kötött, a művész bejárt a gyárba, ottani témákat próbált festeni, majd az egy év múlva rendezett kiállításon az üzem hasonló értékben választott munkákat. A tiszteletdíjat már előre, havonta folyósította a művésznek. Több ilyen szerződésem volt, egyik pl. Salgótarjáni Öblösüveggyárban. Aki látott már üvegfúvást, emlékezetes lehet az ott látott színorgia – különböző mozgások, levegőben cikázó izzó üveglabdák – ennek ellenére egyetlen képemen sem látható. Akkor már jobban érdekelt az emberek közötti viszony: a portás, mint a mindenek felett álló, szatyrokat átkutató nagyfőnök, az igazgató, a beosztottak, párttitkár, szakszervezeti főnök, személyügyes, kultúros és a munkások közötti viszony.
Na meg aztán a munkások, akiknek úgy 60%-a bejáró, mondjuk Ipolytarnócról, reggel 4-kor busz, 6-kor kezdés, közben 4-5 cigaretta, netán egy feles; mindezek ellenére vaskos humorral és életkedvvel megáldott emberek voltak. A gravírozókat tanítottam rajzolni, akik üvegvázákra csiszoltak különböző képeket, szövegeket. Sok-sok díj-váza, stb. készült itthoni és külföldi, hős szocialista vezetők részére.
Simon Józsi bácsi (Joe bácsi)
A Somogy Megyei Tanács művészeti előadója volt, kicsit bicegős járású, úgy 50 körüli megrögzött agglegény. Említette, hogy olykor-olykor egy-egy nőszemély látogatja. Hogy elkerüljük a váratlan találkozást, kérte, előtte szóljunk; nem lenne jó, ha épp fügeborral való poharazás közben állítanánk be hozzá. Ott lakott a Balázs János Körrel átellenben egy első emeleti lakásban. Amatőr festő – pasztell virágcsendélet, néhány tájkép, jóindulatú, őszinte munkák. Hogy mi volt a feladata, mint művészeti előadónak, pontosan nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem ő volt a tégla a művészek között. Sok vidám napot, estét töltöttünk vele. Volt benne valami deviáns magatartás: fügebort csinált, egyszer Moszkvába repülvén fényképezett az ablakból, amikor a testes légi kísérő „barisnya” rátámadt. Joe bácsi erre kinyitotta a gépet és a filmet kihúzva – ami úgy nézhetett ki, mint manapság a kicsinyre „nemesített” kutyákat sétáltató „hölgyek” mérőszalag-szerűen kihúzható póráza – tüntetőleg a stewardess kezeibe adta. Más alkalommal valami megyei tanácsi ülésen a küldöttek között ülve észrevett egy berepült méhecskét, melyet sikerült elkapnia, majd hangos sziszegés közepett beoltotta magát - elmondása szerint reuma ellen. Volt egy spéci kis laposfogója, melyet nagy becsben tartott, ugyanis ezzel húzogatta ki olykor kicsit töredezett fogait, gondolom fügebor-érzéstelenítés után.
Egyébként nagyszívű, barátságos ember volt, és a körünkben „felszedett vizuális nevelés” eredményeként már elég jól el tudott igazodni a különböző irányzatok, értékek között.
Balázs János Képzőművészeti Kör
Már említettem hogyan kerültem oda. Most néhány emlék: egy kapu alatt volt a bejáró a belső udvarba, és onnan falépcsőn fel a két helységből álló részbe. Valamikor talán fényképész műterem volt, ma ki tudja, mi már, a kapu is zárva. A nagyobb terem úgy 6x12 méteres lehetett. Az ajtótól balra vízcsap, az udvar felé 3-4 ablak, kopottas padló, rajzbakok, állványok, asztalok, polcok. A belső, kisebb helység tanári szoba egy vagy két ablakkal az udvar felé, egy „multifunkcionális heverő”, asztal állványok, polcok, könyvek, Gyurka és Kazi közös műterme.[3]
A Gyurka cuccai mindig katonás rendben voltak, palettája olyan rendezett, mintha a maradék festék csomócskák számítógép-vezérelt lézer spaklival lettek volna körbetisztogatva. A maradék festék azon nyomban egy másik farosra került, későbbi kép alapját képezve. A frissen mosott ecsetek már száradtak.
Gyurka a felnőtt csoportot vezette, de időnként Kazi[4] és Cini[5] is (rendes neve: Molnár József volt, vörös haja után kapta a Cinóber becenevet) benéztek. Kazi a kisebbeket, Cini a legkisebbeket tanította festeni, rajzolni. Időnként eltűntek, ilyenkor a „Szepihez” (a Kapos Étterem egykori pincéréhez) mentek egy-egy nagyfröccsre, esetleg egy rizses májra. A társaság teljesen vegyes volt. Festegetni szerető amatőrtől felvételire készülő diákon át a már majdnem hivatásos szinten dolgozó tagokig. Kaposvárról, de vidékről is sokan jártak a Körbe, különböző foglalkozású fiúk, lányok, emberek, szépasszonyok. Általában volt modell, de csendélet-enteriőr is. Technikát mindenki szabadon választott, az elkészült munkát olykor közösen értékelték. A színház díszlettervezője, Wegenast Róbert is részt vett a foglalkozásokon.[6] Ő már túljutott a tanulmány jellegű munkákon, egyik ott készült portréját ki is állították a Somogy Megyei Őszi Tárlatok egyikén. Nagy hatással volt a fiatalabb generációkra szabadabban festett, kissé elvont képeivel. Jó barátságba kerültem vele, általa kicsit belekóstolhattam a színház világába (Hangversenyszünet, Zenekari árok című képeim.) Sajnos korán elkerült valamelyik pesti színházba, azóta nem akadtam nyomára. Azt kell mondjam, a Kör betöltötte hivatását, sokan kerültek művészeti iskolákra, tanárképzőkre, építészeti szakra, stb. A másik, legalább olyan fontos eredmény, hogy kiállításokkal, maszkabálokkal, egyéb mókás rendezvényekkel nagyszerű közösséggé formálódott a szakkör. Említhetem Kecskeméti Sándor[7] vagy Vecsey Csaba[8] nevét, de a későbbi korosztályokból is jelentős művészek kerültek ki innen.
Kár, hogy az ilyen jellegű iskolák szinte egész országban megszűntek. Manapság sok helyen magánkezdeményezés formájában működnek, főleg egyetemi felvételire előkészítő tanfolyamok formájában, nem kis részvételi díj mellett.
Képcsarnoki zsűrik
Talán havonként vagy negyedévenként érkezett a hasonló összetételű társaság képcsarnoki emberrel kiegészülve. Eleinte a múzeumba, később a Z. Sós Pista bácsi lakásán gyűjtöttük a képeket.[9] Pista bácsi „harmatos, friss felesége” segédkezett előkészíteni a képeket, majd másnap a kihagyottakat el lehetett hozni. Akkora kiderült, kitől mit vettek át, készpénz vagy bizományi, milyen árban, stb. Sokan un. szürke lemezre festettek, amit később egy még keményebb papírra kellett kasíroztatni egy könyvkötővel, ezt Kazi intézte, a postázást meg közösen. Banki átutalás, meg hasonló modern dolgok még nem léteztek, így postai utalványon jött a pénz. Valami járulékot levontak, de az SZJA-nak híre-hamva se volt. Nekem a donneri postára kellett mennem a pénzért, Bernáth Cézár postamester (Bernáth Aurél festő öccse) – aki kiváló hegedűs volt és a városi szimfonikus zenekarban játszott – számolta a tenyerembe az aktuális tiszteletdíjat. Egyébként a Képcsarnok „élete” vége felé már óriási összegeket „kaszált” a megmaradt raktárkészletből, azokat 10-30-szoros áron értékesítve. A mai áruházak előtt kirakott művek vagy egyes galériák színvonalához képest ezek megbízható, jó színvonalú munkák voltak. Volt úgy, hogy 20-25 eladatlan akvarellemet – más vallású nem lévén ugyan, de jó zsidóhoz vagy hollandushoz híven – átvételi áron visszavásároltam, majd igen jó áron továbbadtam őket. Még múzeumok is vásároltak olykor a raktáron elfekvő anyagból. A Kaposvári Képcsarnok vezetője akkoriban Csolik Józsefné volt, és ott dolgozott „a csodálatos Micike”, ahova Kazi gyakorta betért, a szebbik nem utáni vonzalmát kifejezendő. Később egy rádióriportban hallottam, hogy szegény Csolikné (talán szerb hangzású leánykori neve miatt) több hónapot töltött a hortobágyi munkatáborban, melyről akkoriban még féltek beszélni az emberek.
Csobánc
A Presits családnak[10] rendes szőlőbirtokai voltak a Csobánc-hegy déli oldalán, présházzal, alul a borospince, fent a belépő (prés, daráló, nyitott kéményű tűzhely), ebből nyílott a lakószoba gyönyörű kilátással a Balatonra, régi bútorok, beépített tűzhely (Ruisz Gyuri Csobánci présház (Szobabelső) című képe). De nem csak a szobából nyílott szép kilátás, hanem a középső vágó negyedén lévő szabadtéri árnyékszékből is. Ez úgy volt kialakítva, hogy leülve, az alacsonyra szabott ajtó felett – mint szélesvásznú mozi - jelent meg a világon egyedülálló látvány a Szent-György hegytől a Szigliget, Gulács, Badacsony és a Tóti hegy felé háttérben a Balatonnal. A mondák szerint innen még Bécsbe is szállítottak bort, melyet időnként Savanyú Jóska és barátai igencsak megvámoltak.
A birtok később osztódott, így a Dombi Lajos bácsiéknak is jutott néhány vágó présházzal. (Ruisz György: Dombi Lajos csobánci présháza.) Gerő Kazi, Ruisz Gyurka, Bors Pista[11] és jómagam jó néhányszor időztünk a hegyen főleg nyári időben, de kihasználtuk az iskolai szünetek adta lehetőségeket is. Tehát mindenki teljes harci készültségben, találkozó a vasútállomáson (Kazi emlékei szerint valamikor a restiben virágzó élet folyt, a város tisztviselők oda jártak ebédelni vagy az ebéd utáni sörüket elfogyasztani), hátizsák, tábori állvány, farostlemezek, papír, festékek, ennivaló, stb. Röpke 2 óra 15 perc, máris Fonyód (a vonaton főleg kaposváriak, de sokan pécsiek is), Helka motoros, Badacsony-Tapolca vonat. A vasútállomásról a buszmegállóig úgy 20 perc, majd busz a hegy lábáig (Tolnai-szőlő) és fel a hegyre. Vagy Gyulakesziből gyalog, a Kümagos felé[12], vagy Dombiék irányában a meredekebb úton. Gyulakesziben a kocsmában azért megálltunk és pihenés végett megittunk valami „üdítőt”. Egyik ilyen alkalommal jön egy helybeli, kérdezi „Hogy s mint?”, hová igyekszünk, kik vagyunk, mit csinálunk. Majd kicsit elgondolkodva kérdezi: „Hát aztán tivornyás nőket nem kívánnak-é az urak?”
Megérkezés a hegyre. Kipakolás, ágyfoglalás, romlandó ételek a pincébe – visszfuvarban egy kancsó olasz rizling (küvé), a legfiatalabb, mármint én vízért a kápolna melletti, majdnem 40 méter mély, mai napig kristálytiszta vizet adó kútra. Emlékezetem szerint nemigen főztünk, maximum szalonnasütés, bár egy alkalommal, úgy őszidő tájt, mikor a verebek nagy csoportokban bandáznak, Bors Pista légpuskájával elejtettünk úgy 30-40 darabot és megnyúzva, csak a mellehúsát használva pörköltet készítettünk. Végül megettük, kicsit édeskés íze volt. Gyurkának volt egy speciális receptje: egy jókora fej hagymát meghámozott, szálirányban kétmilliméterenként beirdalta, de úgy, hogy a hagyma egyben maradt, majd ezt végiglapozva sót és piros paprikát szórt a lemezek közé. Egy-két óra múlva szalonnával kiváló volt. Aztán mindenki saját útját járva körülnézett, választott megfestésre érdemes tájat. Olykor kisebb üveg bort is csatoltunk a szereléshez – még akkor nem volt ez a millió műanyag flakon – így aztán a fegyelmezetten elkezdett képek olykor kissé elcsábultak az expresszívebb megfogalmazás felé. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy bármelyikünket képestől, állványostól kellett volna felcipelni a présházhoz.
Az elkészült munkákat vissza kellett vinni Kaposvárra – gondolom, szívó alapra dolgoztunk, így biztonságosan össze lehetett csomagolni őket.
Egy alkalommal már becsomagolva egy demizson bor kíséretében felfogadtunk egy Szánti nevű fuvarost, hogy vigyen minket Badacsonyba. Szánti örült a fuvarnak, mint mondta, már közel 50 éves, de még nem volt Badacsonyban. Magával hozta feleségét és egy kisebb gyerkőcét is. Így aztán Gyulakeszi, Nemesgulács, Badacsony-Tördemic, Badacsony, fogyott az út meg a bor is. Badacsonyban beparkoltunk az előkelő Trabantok, Wartburgok, Volgák közé. Aztán a hajó és így tovább. A hajón mindig is vidám társaság utazott.
Gyurka kiállítását végignézve ez engem visszavitt a 40-45 évvel ezelőtti időkbe, újra átélve az akkori gondtalan együttlétek hangulatát, köszönöm neki és a kiállítás tervezőinek egyaránt.[13] Később sok kolléga is vásárolt présházat (Bors Pista, Swierkiewicz Robi[14], Takács Gyula[15] bácsi a Bece-hegyen, Gyurkáék a Szent-György hegyen.)
4000 km Trabanttal
Mint említettem, a 60-as évek közepén Szigetvári Gyurkáék[16] tetőtér beépítéseket terveztek valahol a városban, melyek egy részét műteremlakásként is lehetett volna használni. Én meg elkezdtem pénzt gyűjteni. 600 Ft/hó féltanári fizetés mellett, képcsarnoki vásárlásokkal kiegészítve sikerült úgy 30.000 Ft-ot összeszedni. A tetőtér beépítés meghiúsult, időközben mi Salgótarjánba költöztünk, így a megtakarított összeget Trabant vásárlására fordítottam, és rövidke két év, három hónap után papírral a kezemben a Merkúr Budapest csepeli telepén átvehettem a CX4443 rendszámú szamárszürke Trabantot, ahol az átadók mindenkit doktor úrnak szólítottak. Gyurkáék akkor már rendelkeztek hasonló meseautóval, így kihasználva a lehetőséget, miszerint minden magyar állampolgár 3 évenként igényelhetett 100 USA dollárt és kiutazási vízumot, összeülvén megterveztük az egy hónapos utat. Gyurka nagyon praktikusan tervezett, részben az útirány jelentős látnivalóit és szinte leltári pontossággal a vinnivalókat (sátor, konzervek, stb.), még olyanra is kiterjedt a figyelme, hogy ha egy-egy kempingbe délután érkezünk meg, fa alatt találjunk sátorhelyet, ellenkező esetben kora reggel irgalmatlan erős napsütésre ébred az ember.
Még azt is átgondolta, hogy Graz, az olasz Riviéra, francia Riviéra és az út háromnegyede északi irányba tart Párizsnak, ahol a tenger felé menő utak dugig voltak, mi meg vígan vitorláztunk az ellenkező irányban. Néhány felejthetetlen emlék: az olasz-francia tengerpartok, Ile de Ré szigete, ahol az árapály úgy 4-5 méter is lehetett, a lapos homokos parton ez majd’ 3 kilométer. (Ezek a ravasz franciák az apály idején a homokból szedett gilisztákat horogra tűzve, rövid előkével egy cövekhez kötve, kissé betakarva otthagyták, jött a dagály meg a halak, és az újabb apálykor jó néhány hal ott vergődött a nedves homokon.)
A Loire-völgye, a Lascaux-barlang, a Dordogne völgyében (akkor ezek még látogathatók voltak, és szinte az összes barlangrajzot végig tudtuk nézni.)
Chartres - a gótikus székesegyház üvegablakaival, Arles – a helyreállított Van Gogh híddal (ahol tilalmi időben fogtam egy kettes pontyot), Párizs – a Bois de Boulogne kemping, sok-sok múzeum. Nekem azért a Néprajzi Múzeum tetszett a legjobban.
A franciák népi játéka, a „Pétanque” baszk sapkás öregurak szórakozása, fényesre polírozott acélgolyókkal gurigáztak. Ahogy fogyott a pénz és szaporodtak az üres konzerves dobozok, lassan Nyugat-Németország következett. És Rubens, akit én utáltam, de eredetiben látni képeit hihetetlen színes, szabadon festett, légiesen könnyed alkotásoknak bizonyultak. Bécs – a Kunsthistorisches Múzeum, a csodás Brueghel gyűjteménnyel. Végül Kaposvár – összeszedtük lányainkat, Andreát és Lulát, akik „kaposvári nagyinál” vészelték át ezt a hosszú távollétet. A kis Ruisz meg végre kinyújtózva alhatott egy nagyot, eddig ugyanis a kétszemélyes sátorban lábnál kellett meghúznia magát.
Néhány emlék a Somogy Megyei Őszi Tárlatokról és a dél-dunántúli kiállításokról
(Rippl-Rónai Múzeum)
Szabad beadásos kiállítások voltak, így sok anyag gyűlt össze. Megérkezett a nagy fekete ZIL (CCCP gyártású személygépkocsi), a Lektorátus, Művészeti Alap, minisztérium, a Szövetség képviseletében, művészek, művészettörténészek, hogy helybeli volt-e a zsűriben, nem emlékszem. Z. Sós Pista bácsi festő- restaurátor, a kiállítások fő szervezője és Csík bácsi, a ’mindenes’ vezette elő a munkákat. Közben a kívül rekedtek – mármint mi – vártuk a híreket. (Csík bácsi és talán Szabados Jancsi[17] édesapja, aki mint képkeretező mester bejáratos volt. Időnként tudósított, hogy állnak a dolgok.) Kazi egyszer festett valami forradalom vagy szabadságharc témájú óriás méretű képet, mely olyan nehéz volt, hogy a zsűri nem tudta befordítani, így bent is maradt a kiállításon.
A kizsűrizett munkákért menvén ott volt egy csomó kép, köztük egy méretes szőlőben dolgozó embereket ábrázoló, kékköves (rézgálicos) permetező hordó körül, kicsit népszínmű jellegű ruhákban, tele kékes foltokkal, mintha seprűvel fröcskölték volna rájuk. Jön Z. Sós Pista bácsi, mondom neki: Na, ez a kép megérdemelte, hogy kizsűrizzék! Rövid beszélgetés után kiderül, az ő képéről volt szó. Majd elsüllyedtem, egy huszonéves taknyos ilyet mondjon? Viszont egy cseppnyi ellenszenvet, vagy haragot soha nem érzékeltetett velem szemben, korrekt kollega és úriember volt. Kunffy Lajos bácsi meg olykor minden zsebéből elővett egy képet, azokkal szerepelt a kiállításokon.
Két meghatározó képre emlékszem: az egyik Tiszamarty Krisztián (később eredeti nevén Frey Krisztián, a marcali fogorvos fia), hosszúkás, valami rabbi házát ábrázoló, ócska, koszos, összekarcolt fal, döbbenetes hatást keltett bennem. (Frey később Svájcban élt, még ittléte alatt párszor Balatonfenyvesen találkoztunk, később kalligrafikus, elvont képeket festett. A másik Martyn Feri bácsi, a pécsi festő „Népi szerszámok” című képe. Ez talán „faragatlanságával” és a különböző tárgyak különös elrendezésével volt érdekes. Egyébként az öreg nagyon szerette az én monokróm, akkoriban festett képeimet.
[1] A szegedi Tanárképző Főiskolát elvégezve Lóránt János 1959-től 1966-ig a kaposvári Tóth Lajos Általános Iskolában tanított. Ez alatt az idő alatt szoros baráti kapcsolatot tartott fenn Ruisz Györggyel és a többi, kaposvári képzőművésszel. Visszaemlékezéseiben a Kaposváron töltött évek pillanatképszerű élményeit rögzítette.
[2] A Traktorjavítók c. képről lehet szó.
[3] Gerő Kázmér és Ruisz György festőművészek voltak a Balázs János kör tanárai. Generációkat neveltek vizuális kultúrára, tanítványaik között ma többen képzőművészként ismertek.
[4] Gerő Kázmér festőművész (Büssü, 1920. – Kaposvár, 1988.) Az Iparművészeti Főiskola grafika szakán végzett, mesterei Diósy Antal, Domanovszky Endre és Haranghy Jenő voltak. A háborút követően költözött Kaposvárra.
[5] Molnár József festőművész (Nagyszakácsi, 1933. – Kaposvár, 1987.) A pécsi Pedagógiai Főiskolán szerzett biológia-rajz szakos tanári diplomát. A kaposvári Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájának tanáraként működött haláláig.
[6] Wegenast Róbert díszlettervező (Budapest, 1930.) 1958-1961 között a Csiky Gergely Színház díszlettervezője volt.
[7] Kecskeméti Sándor keramikus, szobrász (Gyula, 1947.)
[8] Vecsey Csaba festőművész (Kaposvár, 1946.)
[9] Z. Soós István grafikus, festőművész (Nagykanizsa, 1900.) A Budapesti Iparművészeti Iskola grafika szakának elvégzése után a Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár tanítványaként végzett egy évet. Az 50-es évek végéig Kaposvár jelentős szakmai tekintéllyel bíró képzőművésze volt.
[10] Lóránt János első felesége Presits Lujza volt, innen származnak a családi kapcsolatok.
[11] Bors István szobrászművész (Kaposvár, 1938. – Kaposvár 2003.) Az Iparművészeti Főiskola szobrász szakán végzett Borsos Miklós tanítványaként. Haláláig Kaposvár jelentős szellemi befolyással bíró képzőművésze.
[12] Kümagos: egy félig kitört vulkán, óriási sziklákkal, később beültették fekete fenyővel, így elveszítette karakterét.
[13] A visszaemlékezés 2015-ben, Ruisz György kaposvári Vaszary Képtárban megrendezett emlékkiállítása idején készült.
[14] Swierkiewicz Róbert festőművész (Pécs, 1942.)
[15] Takáts Gyula Kossuth-díjas magyar költő, író, műfordító, kritikus, tanár. (Tab, 1911. – Kaposvár, 2008.)
[16] Szigetvári György kaposvári építész (Szigetvár, 1926.) a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat fő építésvezetője, majd főmérnöke, később a Somogyterv igazgatója.
[17] Szabados János Munkácsy-díjas festőművész (Kaposvár, 1937.)