Lamping Tamás: Ruisz György festőművész-tanár[1]
Ruisz György tanár úr, a Gimnázium festőművész-tanára osztályfőnök-helyettesünk volt. Szabadkézi rajzot és művészettörténetet oktatott a rajz és műalkotások elemzése tantárgy keretében, valamint fakultatív tárgyként ábrázoló geometriát.
1953-1986-ig vezetője volt a városban működő Balázs János Képzőművészeti Körnek, amelynek én is 6 évig tagja voltam. Gerő Kázmér festőművésszel közös útmutatásuk eredményeképpen számos tanítványuk választotta később a művészeti vagy az építészmérnöki pályát.
Oktatói munkásságát hivatásnak tekintette. Értékteremtő, értéket tovább vivő, küldetéses ember volt mind festőművészként, mind tanárként egyaránt.
1945 szeptemberétől kezdett tanítani a Gimnáziumban, és 1947-ben már előadást tartott az akkor újjáalakuló Berzsenyi Társaság emlékülésén a képzőművészet új útjairól.
Mindig sietett az utcán, jellegzetes, barettszerűen félrehúzott svájcisapkájában, és lezser eleganciájával a franciás derűt sugározta. “Gyurka gyönyörűen tud hegedülni” árulta el egyszer nekünk szakköri foglalkozáson Gerő Kázmér tanár úr. Jeles sakkozó hírében is állt.
A Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István tanítványa volt. Rendkívül kifinomult ízléssel és biztos, kiforrott rajztudással rendelkezett. Művészi hitvallása a posztimpresszionizmuson át a posztnagybányaiakhoz kötötte, és ennek szellemében nevelte diákjait is. Osztálykirándulásokon az építészettörténet és a művészettörténet került előtérbe, mindig az értékek felmutatására törekedett, legyen az egy Maulbertsch freskó, egy copf stílusú lakóház vagy éppen Meštrović híres lovasszobra.
Tisztában volt az általános műveltséghez tartozó művészeti ismeretek továbbadásának fontosságával. Élményszámba menő elbeszélő képességgel rendelkezett, műelemzéseiben, mint kagylóból a gyöngy, tárult elénk egy-egy híres kép különleges részlete vagy egy ahhoz fűződő adoma.
Múzeum- és képtárlátogatásokat szervezett kiállítások megtekintésére, ahol szakavatott tolmácsolója volt a látottaknak, legyen az Martyn Ferenc Berzsenyi grafikai sorozata vagy kortárs képzőművészeti kiállítás, mint pl. a visszatérően évenként megrendezett Tavaszi Tárlat, ahol ő is kiállító művész volt. Ha fontos előadás volt a TIT-ben, egyenként is toborozott érdeklődő diákokat, így kerültem én is Nagy Ildikó, a fiatal művészettörténész által tartott, akkor meg ritkaságszámba menő, az Európai Iskola és az absztrakt expresszionizmus diavetítéssel egybekötött előadására.
Külföldi útjain diákat készített, amelyek segítségével beszámolt a látottakról, pl. Velencéről és a Velencei Biennáléról.
Osztálykirándulásokra vázlatfüzetét magával hozta. Biztos kézzel vetette papírra a kiszemelt részleteket, jellegzetessége volt a színek, tónusok fekete krétarajzaiba való beírása.
A keszthelyi Helikonon iparművészeti kategóriában szerzett bronzérmemért (Rézdomborítás) Ő és én külön dicséretet kaptunk a tanévzáró ünnepségen Merő Béla igazgató úrtól e sikeres szereplésért, aki kiemelte, hogy volt növendéke, Kecskeméti Sándor után 8 év elteltével volt ismét kitüntetett diákja a Gimnáziumnak képzőművészet-iparművészet kategóriában.
Soha semmi nem hozta ki a sodrából; derűt, nyugalmat sugárzott egész lénye. Egyszer azonban elfogyott a türelme. Egyik órán azzal a kéréssel állt elő, hogy szüksége volna csendéletrajzolás és festés céljából a maga és szakköre részére a népi fazekasság egypár szép régi tárgyi emlékre... Hátha akad a padláson, fészerben félretett, használaton kívül lévő, de erre a célra kiválóan alkalmas, szép formájú bokály vagy köcsög. Az adakozóknak egy-egy ötöst ígért ösztönzésképpen. A tanórát követő szünetben kicsit irigykedve tekintettünk mi, városi gyerekek vidéki osztálytársainkra a nagy lehetőség miatt. A következő héten a kilátásba helyezett ötös osztályzatok eredményeképpen 4-5 egyszerűségében is rendkívül szép, régi korongolt használati tárgy került a tanári asztal sarkára, és vártuk a Tanár Úr érkezését. A tanterembe lépve dicsérő szavakkal látott hozzá öröme kifejezéséhez, amikor a hátsó padból komótosan előre vonult az osztály legélesebb eszű tanulója, Frankl Peti, és egy habán korsót, amelyet a lakásuk alatti, a ház földszintjén lévő népművészeti és háziipari boltban előző nap vásárolt, kaján mosollyal a már ott lévő cserepek mellé helyezte. A népies tucattermék harsánysága, amelyen még alig száradt meg az engobe, annyira elütött a szép formájú, a régi padlásokról előkerült edények egyszerűségétől, hogy az osztályban kitört a röhögés. Ruisz tanár úr felháborodott, de nem azon, hogy ennyire nincs ízlése Péternek, hanem azon, hogy mint neves főorvos család gyereke, úgy gondolta, hogy a pénzével egy ötös osztályzathoz juthat Őnála!
Ma az Idő lélegzetében élve, felelős munkakörök mellett is rendszeresen időt szakítok múzeumok és kiállítások látogatására, és figyelemmel kísérem a kortárs képzőművészet hazai és külföldi megnyilvánulásait. A sors időközben neves művészek barátságával ajándékozott meg. Sajnos közülük már többen nem lehetnek közöttünk. Nem felejtettem el a gyökereimet. Büszke vagyok, hogy Ruisz György tanítványa lehettem mind a Gimnáziumban, mind a Balázs János Képzőművészeti Körben.”
Lamping Tamás, 1971. 4/A
[1] Lamping Tamás kaposvári építész (Kaposvár, 1952.) a Táncsics Mihály Gimnázium egykori tanulójaként fogalmazta meg visszaemlékezéseit egykori tanáráról. Mihályfalvi László: A kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium története, igazgatói és tanárai, 1806- 2010. Kaposvár, 2013.