Gáspár Ferenc: Ruisz György emléktáblájának avatására[1]
Táncsics Gimnázium, 2007. február 28.
Tisztelt emléktábla avató, ünneplő közönség!
Hihetetlenül érdekes dolgokat művel olykor a sors az emberrel. Ha nem esik rám a választás, hogy egykori tanárom emléktáblájának avatásakor én szóljak, a következő történet is tovább gyarapítja sokunk azon elmondatlan történeteinek számát, amelyek az évek múltával egyre sokasodva várják a kiszabadulást.
A továbbiakban talán úgy tűnhet, túl sokat beszélek majd magamról, de kérem, higgyék el, minden mondat, elhangzó szó mögött ott áll a maga teljes valóságában a Tanár Úr.
* * *
Negyedikes voltam, itt, ebben a gimnáziumban, amikor 1960-ban egy művészettörténet órán Ruisz György - aki szokásos módján széles gesztusoktól kísérten az ókori Róma művészetéről beszélt - nagyot csapott a padomra: „Ne aludj, Gáspár!”
Nagyon rosszul esett a dolog, mert én nem aludtam, csak nem voltam jelen. Títus oldalán állva néztem le a Forum Romanum márvány csarnokaira és láttam a dicsőségére emelt diadalív oszlopaira vésett győzelmi jelenetek alatt átvonuló légiói sokaságát.
Nem mertem megszólalni, elmondani, féltem a gúnytól, az osztály röhejétől: mert minden társam láthatta, mindvégig a helyemen ültem.
Most, ennyi év elteltével sajnálom, hogy nem tettem meg, mert tudom, a Tanár Úr hitt volna nekem. Már akkor megéreztem, de csak évekkel később értettem meg, amit Ő már tudott, hogy a kaposvári dombokon állva el lehet látni Rómáig, Athénig, vagy akár az azték piramisokig.
A tanterv szerint művészettörténetet tanított, egy oly korban, oly helyen, olyan ideológiai korlátok között, amely jogot formált arra, hogy az emberiség közös örökségéből önkényesen válogatva megmondja, mi a művészet és mi nem az: meghatározza, mely műalkotásnak van társadalmi hasznossága. Gondol-e ma már bárki rá, milyen etikai tartás kellet ahhoz, hogy valaki akkor mondja ki a saját véleményét, amikor a műalkotások magyarázása – értelmezése – a hatalom monopóliuma volt.
Hányszor és hányan láthattuk, amint külföldi útjain készült diaképeinek cseréje során, két mozdulat között, enyhén a hallgatóság felé fordulva, szemei furcsa fénytől villantak.
És mi, akik akkor még csak rossz minőségű, újságpapírra nyomott képekről ismerhettük az emberi szellem nagyvilágon szétszórt csodáit, valamiféle különleges áhítat hatása alá kerültünk, aminek lényegét csak éreztük, de megfogalmazni nem tudtuk, és talán nem is tesszük meg már soha.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert fogékony voltam játékára: a történelem és az irodalom színes kettős burkába csomagolta - rejtette - a lényegi mondanivalót, hogy csak ki-ki önmaga által felfejtve, kibontva leljen rá az igazi aromára. Az entellektüel csínytevéséből fakadó elégedettség bujkált szeme sarkában: ez volt az a külső jel, amivel sokan környezetében sem tudtak mit kezdeni. Nem csak tanár, művész is volt és mint minden művész hajlíthatatlan egyéniség. Nem kizárt – sőt talán bizonyos- , hogy ezen a közös titkos játékon alapult kettőnk különleges kapcsolata.
Mi akkor még éretlenek voltunk, de mindenki, aki nem zárta be lelkét, vagy egyszerűen csak hagyta, hogy hasson rá, átérezhette, ahogy kiárad a szépség, „kinyitja aranyszemét a nap, s arany lesz minden, a fák és a madarak: és arany lesz a lélek maga is”. Hogy a Csobánc és a Szent György hegy, a Tisza-Bodrog összefolyása, az alkotótelepi tábortűz tücsökzenés beszélgetései mind Isten ajándékai.
Azokon, az egykor volt órákon, az ő szavai nyomán fogant meg a vágy bennem is, hogy ugyanonnan nézzek le a comói tóra, mint Gulácsy, és hogy Csontváryval együtt hallgathassam a taorminai görög színház oszlopai között átsuhanó szél pálmafákat borzoló neszezését.
Igen, minden itt kezdődött e gimnázium falai között a IV/C termében, ami csak látszólag volt a földszinten, valójában közelebb volt az éghez. Egész életpályám „másik felét” a gyógyítást egésszé (teljessé) tevő művészettörténet szeretetét és az egyre tökéletesedés vágyát oltotta belém Ruisz György.
Talán így nem mondta ki, de sugallta: minden ember méltó rá, hogy a mindenséggel mérhesse önmagát és ehhez nyújtotta is a kulcsot, a művészetek szeretetét és igenlését, az általános műveltséget.
Nagyon sok mindent köszönhetek neki, és hitem szerint Ő ezt tudhatja is.
Kedves emlékezők, tisztelt tanárok, ha olykor-máskor fel is sejlik bennem valami szavakba nem önthető szomorkás hangulat, amely a segíteni akarás szándékából fakadó szó vagy tett elvetélésének, hiábavalóságának hozománya, mégis mindig hiszem, hogy mindennek van értelme: az elvetett mag gyakran csak évek multával szökken szárba, és hoz százszoros termést. Ezek a szaporodó emléktáblák itt az iskola falán bizonyítják: érdemes tanárnak lenni.
* * *
Amikor utoljára találkoztam Ruisz Tanár Úrral, csak néztünk egymás szemébe. Hang nélkül többet mondtunk el egymásnak, mint sokan, egymás mellett élők egy életen át.
Megértettük egymást.[2]
[1] Megjelent: Gáspár Ferenc írásában
[2] Az orvostudomány úgy véli, egyes betegségekben, állapotokban a beteg és a külvilág között minden kapcsolat megszűnik, lehetetlenné válik a párbeszéd. Többen kételkednek ebben, közéjük tartozom magam is.