Fülöp Magdolna: A Balázs János Kör[1]
Hol is kezdhetném, mint tini korom vidám kalandjaitól. Szerettem, de nem tudtam rajzolni. Azt reméltem, hogy a szakkörben rám ragad valami, ha más nem is, de a társaság jó hangulata. A hetvenes-nyolcvanas években jártunk. A szakkör vezetői Ruisz György és Gerő Kázmér festőművészek voltak.
Balázs János Körnek két terme volt: az egyikben a szakkörösök, a másikban a tanárok dolgoztak.
Ruisz tanár úr szigorú ember volt, a dicséretet nem osztogatta sűrűn, de segítő szándékú kritikáit annál inkább. „Figyeljük meg az arányokat, méricskéljünk a ceruzánkkal…” Kinyújtott karral, az elsajátított módszer szerint megmarkolt ceruzával, hunyorogva és nevetve mértük a modell széle-hosszát.
Amikor a tanáraink a műteremben voltak, a csend és a komolyság fölborult. Ilyenkor a „Ruisz módszerrel” nagyon jól tudtuk ceruzáinkkal az arányokat méricskélni, sőt körbejártuk egymás padjait és kegyetlen kezű javításokat eszközöltünk a szomszéd rajzlapján.
A szokásos kockológiával kezdtük, majd csendélettel folytattuk. A téma lezárásaként művészettörténeti vetítés és kvízjáték következett. Ruisz tanár úr híres kis „Trabijával” (és családjával) körbeutazta Európát és diavetítésein élvezettel mesélt a élményeiről. Korok, stílusok, műalkotások, tájak (földrajzos szemmel), igazából győztük bámulni az akkor még ritkaságszámba menő színes fotókat, újságokat, albumokat. Egyenesen az USA-ból – micsoda kuriózumnak számított! – havonta küldték neki a National Geographic-ot. Ha jó kedve volt, megnézhettük a káprázatos színű fotókat, a természet „műalkotásait”. Az egyik Görögországban, az Akropolisz romjainál készült fényképnél megállt egy pillanatra, és spontán, őszinte hévvel áradt belőle a lelkesedés. Különben soha nem szokott a magánéletéről beszélni, talán ezért is emlékszem erre.
„Jó fej” volt. Mit tanultunk még tőle? Nyitottságot, kíváncsiságot, tudásszomjat. A szép iránti olthatatlan vágyat, az utazás szerelmeseként olyan kíváncsiságot, amit a nyitott befogadó érezhet csupán. Ki vagyok én? Hová akarok eljutni? Huncut mosolyú szeméből kiolvashattuk pillanatnyi hangulatát is. Amikor már a haladó csoportba jártunk, kötetlenebb lett az oktatás (de csak egy hangyányit.)
Kemény dió volt az embertan. Koponyák, csontvázak és társaik. Jöttek a modellek, akiket körbeültünk és megfigyelhettük, méricskéltük, vázolgattuk, rajzolgattuk. Egész alak, fél alak, fejrajz, kroki és még mi minden bele nem fért. Nehéz volt megjeleníteni a karaktert. Emlékszem, hogy hiába rajzoltam a szemet, orrot, szájat, valahogyan nem állt össze. Ruisz tanár úr a hátam mögé állt, és néhány lendületes vonallal történt beavatkozásával elkezdett életre kelni a kép. Csak ennyi kellett - megláttatni a rejtőzködő lényeget. Egy-egy ilyen szakavatott javítást követően abban a hitben folytattuk, hogy ügyesek vagyunk. És ezen a ponton kezdtünk rájönni, hogy minden kezdet nehéz, a folytatás pedig áldás vagy átok. Voltak köztünk igazi tehetségek és főleg lelkes amatőrök, de a kör szellemisége egységes volt.
Felkeltette mindnyájunkban a művészet iránti folyamatos érdeklődést. Kell ennél több?
[1] Fülöp Magdolna festőművész (Kaposvár, 1957.) a 70-80-as évek idején volt a Balázs János Kör tagja.